Gyógynövények nyomában

I. rész

Őseink számos gyógynövényt fedeztek fel: saját bőrükön tapasztalták meg, hogy bizonyos növények gyógyítanak, mások károsítják a szervezetet.

Látványos következményei is voltak használatuk során, mint például a hallucináció vagy hányás. Ugyanakkor felfigyeltek gyógyító tulajdonságukra is. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy az ősi kínai parasztok miért készítettek főzetet a csikófark szárából. 5000 évvel ezelőtt megtették és rábukkantak a világ legrégibb gyógyszerére, a vértolulás ellenszerére.

Azt sem tudni, hogy az indiaiak hányféle gyökeret ástak ki a földből – 4000 évvel ezelőtt – amíg felfedezték a gyömbért.

Egymástól független kultúrákban - több ezer kilométerre egymástól - hasonlóan használták fel a gyógynövényeket:

Négy fő tradicionális csoport van a növény gyógyászatban: a kínai, az ajurvédikus (indiai), az európai (beleértve az egyiptomit is) és az indián.

Az angyalfű és az édesgyökér felhasználását illetően, az ázsiaiak, az európaiak és az indiánok is légzőszervi megbetegedések gyógyítására használták. A földiszedret és a málnát világszerte hasmenés ellen alkalmazták.

Ezek az egyezések vezettek el a XIX. század folyamán az olyan növényi kivonatokhoz, amelyekből az első gyógyszerek is készültek.

Kína

A növényi gyógyászat kezdetei az idők homályába vesznek, de egy legenda szerint i.e. 3400 körül egy mitológiai császár, Sen Nang fedezte fel a földművelést és ismert fel több gyógyító erejű növényt. A növények hatását saját magán vizsgálta, majd később ez is lett a veszte. Hozzá fűződik az első gyógynövényes könyv Pen Cao Csing (Az ismert gyógynövények) megírása. Majd a későbbi császárok ezt az írást bővítették, jobban kidolgozott használati utasításokkal.

A XIX. században a nyugati gyarmatosítók a saját gyógyszereiket juttatták el Kínába. Ezzel párhuzamosan az európai orvosok elvetették a hagyományos kínai gyógynövénykezeléseket és az akupunktúrát. A kínaiak hasonló módon fogadták az idegen „szereket”.

A Kínai Népköztársaság kikiáltása után a kormány úgy döntött, hogy egyesíti a nyugati orvoslás és a hagyományos kínai módszereket, mivel a lakosság egészségügyi állapotát szerette volna javítani.

Ez nem kis feladat volt, de hosszú-hosszú évek alatt (’90-es évekre) jelentős előrelépéseket tettek: Nyugati mintára képzett orvosok, valamint az ősi akupunktúrás és gyógynövényekkel orvosló gyógyítók egyaránt praktizáltak.

India

Az indiai ősi gyógyászat hagyományai időben majdnem megegyeznek a kínaival és itt is fellelhetőek legendás „hősök”…

I.e. 1200 körül egy szegény indiai fiú, Jivaka, orvosnak szeretett volna tanulni, de mivel nem volt pénze a szükséges tanításhoz, az oktatás fejében elszegődött India első orvosi iskolájának alapítójához Punarvasu Atreya mellé. Teltek az évek és hét év után megkérdezte tanítóját, hogy mikor fejezheti be tanulmányait. Mestere válasz helyett azzal bízta meg, hogy járja be a vidéket és keressen orvosilag használhatatlan növényeket. Jivaka napok múlva tért csak vissza, csalódottan, mert nem talált egyetlen egy olyan növényt sem, amelynek ne lett volna gyógyító ereje. Atreya erre ezt válaszolta: „Eredj utadra! Most már mindent tudsz, amit egy orvosnak tudnia kell.”

Az indiaiak gyógymódjuk nevét két szanszkrit szó az ayur (élet) és a véda (tudás) szavak összekapcsolásával alkották meg. Alapjait a Védákban találhatjuk meg. A legrégebbi feljegyzés 4500 éves. Többek között szemműtéteket és végtag amputációkat írnak le nagyon részletesen, mellette 67 gyógynövény felhasználására ad útmutatót. Az ajurvéda gazdag és változatos története számos ponton összefonódik az indiai mitológiával. Egy ősrégi tanítás szerint évezredekkel ezelőtt az indiai bölcsek elcsüggedtek az emberiség szenvedésein, azt tapasztalták, hogy kevés idő jut a lelki életre. Ezért 52 bölcs elindult a Himalája lábához, hogy rájöjjenek, miként szabadíthatják meg a világot a betegségektől… Az ajurvédában a szellemiséget tekintik a jó egészség sarokkövének.

Később a VI. században az arabokra is hatást gyakorolt az ajurvédikus gyógymód, ők hozták be Európába is bizonyos elemeit.

A XIX. század folyamán az angolok a nyugati típusú gyógyítást India szerte elterjesztették, ennek ellenére sokan még mindig az ajurvédikus gyógyászat módszereit alkalmazták. 1980-ban az Indiai Nemzeti Kongresszus állást foglalt az ajurvéda mellett, és azt a nyugati gyógyászati módszerekkel egyenrangúnak nyilvánította.

Forrás: Gyógynövény enciklopédia, Michael Castleman

Ajurvéda, Gopi Warrier - dr. Harish Verma – Karen Sullivan