Gyógynövények nyomában 2. rész

Bár a kínai és indiai népi hagyományok is eljutottak – arab közvetítéssel – Európába, azonban a nyugati gyógynövénykultúra az ókori egyiptomiaknak köszönheti elterjedését.

1874-ben egy német egyiptológus (Georg Ebers) fedezte fel a világ legősibb fennmaradt orvosi szövegét: egy 21 méter hosszú papirusztekercset, amely Kr.e. 1500 körül írhattak. Ez a tekercs 1000 évet foglal magában az egyiptomi gyógyászatból és 876 gyógykészítményt sorol fel. Leírják benne például az antibiotikum ősét: a sebekre és sérülésekre dohos kenyeret kell kötni, így megelőzhető a fertőzés, hiszen modern antibiotikumok is penészgombából származnak.

Használták a mézet is: gyógyításra, kozmetikumokban és tartósításra is. Főként a gyomor, az epe, a máj és a szem betegségeinél alkalmazták, valamint a sebek fertőtlenítésénél és gyógyításánál.

Kedvelték továbbá az illatos növényeket, ám kettőhöz kifejezetten ragaszkodtak: a fokhagymához és a hagymához. A fokhagymából annyit ettek, hogy a „Nílus-kultúra büdöseinek” nevezték el őket. Hittek abban, hogy a fokhagyma erőt ad a testnek és fogyasztásával megelőzhetőek a betegségek. Az első valódi botanikus orvos Dioszkoridész volt, aki Törökországban született 40-ben. Néró császár sergében szolgált orvosként. 78-ban jelent meg De Materia Medica (A gyógyszerekről) műve, mely Európa első gyógynövény jegyzéke. Később az 1450-es években az első könyvek között adták ki.

Az orvoslás mellett ebben az időben terjedt el a gyógynövényekkel való mérgezés. A Római Birodalomban feltűnően sokszor kellett ilyen cselszövések miatt a császári bíróságon ítéletet hozni, ugyanis a késelések és cselszövések között egyre jobban teret nyert a méreggel való gyilkolás.

Róma hanyatlása után a katolikus egyház irányítása alá került az európai gyógyászat. A bencés szerzetesek voltak a legnagyobb herbalisták: ők voltak az elsők, akik az araboktól átvették azt a szokást, hogy a gyógynövényeket alkoholba áztatják, a bort emésztést serkentő növényekkel ízesítették. Megalkotva így a mai likőrök előfutárait.

A bencések közül is kiemelkedő volt Hildegard (1098-1179, Rajna-vidéki zárda apáca főnökasszonya), hiszen a maga nemében egyedülállót alkotott. Ő volt az a nő, aki az utókornak hátrahagyott pár jó tanácsot a „bölcs asszonyok” praktikáiból. Fontosnak tartotta a kiegyensúlyozott táplálkozást, illetve az aloéval és mirhával való fogmosást (mind a két növény fogszuvasodást gátló hatást mutat).

Szerencsés volt, hiszen őt már nem üldözhették boszorkányként. 1300 és 1650 között a népi gyógyítók ideje leágazóban volt, üldözték a „boszorkányokat”: minden bölcs asszonyt boszorkánynak nyilvánítottak. Németországból indult ki és Európa minden országába eljutott. Mai napig nem tisztázott, hogy miért voltak boszorkányperek. Egyesek szerint azért, hogy az orvoslást férfiuralom alá vonhassák, míg mások pestisjárvány kitörésével magyarázták. Kicsit utána olvasva, a következő verziót találtam még, idézem:

„A kereszténység korai időszakában a pogány hit követői az egyház ellenségeinek, vetélytársainak számítottak. Ezért a régi vallás isteneit az új vallás ördögeinek nyilvánították. Azokat pedig, akik nem tértek át az új hitre, a Sátán híveinek tekintették.

A kereszténységet el nem fogadó emberek ellen valóságos hadjárat indult. A pogány vallások varázslóit, javas embereit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat és az állatokat és rontást küldenek a termésre… A boszorkányjelenség lényeges része volt a szexualitás. Úgy tartották, hogy az ördöggel való nemi közösülés a boszorkány erejének a legfontosabb forrása, és az általuk okozott csapások nagy része is szexuális természetű: impotencia, természetellenes szenvedélyek, a házasfelek közti viszály és terméketlenség. A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes, keresztény nők és férfiak és egyedül maradt özvegyek voltak, akiket szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges szakmai tudásuk miatt (például bába asszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt meg, vagy füvesasszonyok ) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett. Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották be a perkérelmeket. A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre. Az embereket ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztették, hogy távol tartsák magukat a "gonosz lelkektől, kik asszony emberi formában férfiakkal közösülnek és bujálkodnak".

Míg a legnagyobb boszorkányperhullám elindítása az említett Domonkos-rendiinkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban jezsuitaszerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől).

Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkány törvénye („Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék”) a 12. század elejéről származik. Ezen törvény tiszteletben tartása szinte megakadályozta a néphiten alapuló boszorkánypereket a magyar történelem során, azokat a maleficákelleni eljárásokra korlátozva. Ám még ezekre is viszonylag ritkán került sor, eltekintve a16– 18. század közötti zavaros időket. A három részre szakadt Magyarország, a vallásháborúk, illetve a Habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözési hullám zajlott. A boszorkányság vádja olykor férfiakat is sújtott, és egyes esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta. A vallomásokat gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból. Az összesen mintegy ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel, más részük enyhébb büntetéssel zárult. Szeged egyébként élenjáró volt a hazai boszorkányüldözésben, a Magyarországon lezajlott boszorkányperek több mint a felét itt folytatták le, és gyakran ártatlanul megvádoltakat is kínhalálba küldtek…1728. július 23-án tizenkét embert, hat férfit és hat nőt égettek meg a Boszorkánysziget területén, köztük az akkor már 82 esztendős Rózsa Dánielt, a város leggazdagabb polgárát és egykori bíráját, valamint az őt vádoló bábaasszonyt, Kökényné Nagy Annát is. Emellett a 16 éves Oxy Ilonát, az Oxy boszorkány klán legfiatalabb tagját. Ezen családnév az 1900-as években kihalt, ám a leszármazottak a mai napig a Dél-Dunántúlon élnek. Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon.1768-ban Mária Terézia királynő betiltotta ezeket az eljárásokat.”

(forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Boszork%C3%A1ny%C3%BCld%C3%B6z%C3%A9s )

Az Európaiak tudatlanoknak és bennszülötteknek tartották ezt a népcsoportot, kivéve, ha egészségről és gyógyításról volt szó. A gyarmatosítók próbálták ellesni az indiánok „titkait”, hiszen ahogy kiderül az írásokból, őket rendkívül kevés betegség támadta meg, de ha mégis levette a lábukról valami, gyógyszereikkel gyorsan és hatékonyan tudtak segítséget nyújtani. Fogaik egészségesek voltak, fizikai erejük és állóképességük pedig irigylésre méltó. Az ősi indiánok már több ezer évvel ezelőtt is neveltek méhcsaládokat, a mézet ételként és gyógyszerként, míg a propoliszt a sebekre használták. Természetesen sokan bírálták őket, főként az orvostudományok szakemberei. Azonban vannak ellenvélemények is, mint például a fehér telepesek, akik rengeteg gyógynövényt átvettek az indiánoktól. Köztük például a szilfát, fekete bangitát, kék kígyógyökeret vagy a szárcsagyökeret.

Már egészen fiatalon kíváncsian vizsgálódott a gyógynövények világában. Egy özvegyasszonytól tanulta meg a gyógyítás alapjait az amerikai Samuel Thomson. Később az indiánok által használt kezeléseket is sikerrel alkalmazta: Történt ugyanis, hogy lánya súlyosan megbetegedett és orvost hívott, akik azonban gyógyíthatatlannak nyilvánították. Thomson azonban nem mondott le lányáról és az indián izzasztó kamrákból ötletet merítve, forró ülőfürdőt csinált lányának és használta a gyógynövényeket, meggyógyította. Megvetette azokat az orvosokat, akik érvágással és higannyal kezelték a betegeket. Ezeknek a gyógymódoknak csak egy hőse volt: a beteg. George Washington 1799-ben belázasodott és torokfájásra panaszkodott. Orvosai eret vágtak rajta, két liter vért vettek tőle le, illetve higanyt adtak neki. Annyira legyengítették, hogy 24 órán belül meghalt. Thomson népszerűsége folyamatosan növekedett, miközben a valóban hivatásos orvosok valódi harcot folytattak ellene. Kedvenc növénye a lobélia volt (indián dohány). Halála után gyógymódja kiment a divatból, egypáran azonban mégis megőrizték gyógynövény- és fürdőkezelését. Egyik ilyen orvos volt Dr. John Kellog. Az ő nevéhez fűződik az első egészséges müzliféle, a kukoricapehely kifejlesztése és a Kellog’s gyár megalapítása. Lassan feledésbe merül a Thomas-féle gyógymód, helyébe a homeopátia és az eklektikus herbalizmus lépett. Az amerikai gyógynövény atyjáról bővebben itt olvashattok: http://modernherbalmedicine.com/articles/samuel-thomson-the-father-of-american-herbalism-2.html .

Forrás: Gyógynövény enciklopédia, Michael Castleman

https://en.wikipedia.org/wiki/Samuel_Thomson